Aranyélet – Az HBO biztosra megy

Eddig is tudtuk, az igazán erős sorozatainak a marketingje is elsöprő. Ismét felcsigáztak minket az őszre, a legjobb hazai sorozat befejező évadjára.

Reklámok

A világ legbölcsebb macskája

Kevés olyan napi képregény van, mely még mai napig hű tud maradni saját magához és annak ellenére tud klasszikus maradni, azért olykor a modern eszközök is helyt kapnak. Igazi ereje mégis a maga örök érvényű gondolatiságában és humorában található, ami az elmúlt negyven évben cseppet sem kopott meg. Garfield már négy évtizede a mindennapjaink része. A napilapok hasábjairól kezdte karrierjét egy jeles napon, június 19-én, mely évfordulós pont nála, vagyis a születésnapja. 1978 óta már a tévétől a moziig megjárta az útját. Jim Davis már ideje korán mozgóképre küldte alkotását. 1984-től a kilencvenes évek közepéig a Siimpson család aranykoráért felelős Phil Roman is közreműködött, hogy igazán időt álló darabok szülessenek tévé-képernyőre is, hogy megőrizzék a képregény eszenciáját egyben. Sajnos a mozis debütálás a 2004-es élőszereplős változatnál már cseppet sem volt ilyen fényes. A színvonal kábé a négy évvel ezelőtti 101 kiskutya szintén élőszereplős változatának folytatása színvonalánál nem kívánt magasabbra törni, így a második mozinál jócskán leadtuk az elvárásainkat két évvel rá, mely talán azért volt élvezhetőbb a kliséssége ellenére, mivel tudtuk már, mire számítsunk. Számomra a mély pontot a franciák feldolgozásai hozták el. Szinte teljesen semmibe véve az alapanyagot, lebutították teljesen a figurákat, saját jellegzetességeiket megkurtítva vele.  Első 3d-s animáció próbálkozás 2007-ben jött el, mely felért egy mítoszrombolással. Mégis a 2009-es Zűr Kommandó volt az igazi mélypont, melyet még szerintem a célközönség, a gyerekek se élvezhettek kifejezetten. 2008-ban indult Garfield-show is ebben a teljesen degradáló szellemiségben készült, mely kitartott 2016-ig. Elég szomorú belegondolni, az elmúlt 15 évben nem készült semmi igazán értékelhető, bármikor előszedhető adaptáció, így maradtak az örök érvényű és mindig aktuális képsorok, melyen bármely korosztály tud derülni. Tökéletesen tükrözve, Jim Davis sajátos humora nélkül nincsen igazi Garfield. Ő alkotásaiban benne van az az azonosulás, hogy magunkénak is érezzük kicsit ezeket a karaktereket, akik szintén a hétköznap kicsit szürke miliőjét kívánják megtörni napról napra. Mai divatos számítógépes grafikával életre hívást nem sikerült makulátlanul élettel telivé tenni. Nem tudom, a jövőben bármilyen feldolgozást fog-e kapni a képregény, nem mindegy, hogyan nyúl hozzá egy-egy stúdiót,  elrettentő példák akadnak a közelmúltban. Ideje volna, szakértő kezek dédelgetnék a képsorokon túl is ezen méltán népszerű macskát. Rick és Morty-t jegyző Dan Harmon kicsit alpáribban nyúlt a figurához, viszont ő legalább nem fogja vissza magát. Hazai site-on is volt egy ideig egy ilyen sajátos fordítású sorozat a képregényekből, végül az is a feledésbe merült, közbe volt benne jó pár ötlet, úgy hogy nem csorbult az eredeti jelentősége sem egyben. Sokszor említettem már, az alkotói szabadság hiánya, olykor a feldolgozáson okozhat csorbát, akármennyire korlátok közé szorítják, sosem fogja visszaadni az eredeti élményét. Itt meg különösen fontos az alkotói hűség, ami nélkül működésképtelenné válik az egész. Amíg ez nem változik, marad a mindig friss képregény és a már retroként tekinthető rajzfilmsorozat és rajzolt rövidfilmek. És még sokáig maradjon köztudatban Garfield alakja, Jim Davis által papírra vetetten.