Az SVU ereje

A valóság mindig kegyetlenebb, mint a fikció. Ehhez persze kell egy jó írógárda is. Napjaink egyik legfelkavaróbb sorozata húsz év után is képes megdolgozni a nézők lelkét. Olykor olyan gyomorforgató és undorító ügyekkel találkozunk, hogy nézni rossz egyes részeit. Az elmúlt években készült hasonlóan megrázónak szánt sorozatokon, mint A tett vagy A szolgálólány meséje első évadán képes túltenni az SVU. Darálásra se igazán alkalmas, netán az elejétől szánnánk rá magunkat a végig nézésére. Mivel egy-egy rész után a képernyőre se tudunk nézni, nemhogy elindítani a következő részt. Én se vagyok napra kész egy ideje a sorozatból, a 19×20-as rész után végképp nehéz vidám arcot vágni. A benne bemutatott fanatizmus és kegyetlenség olyan katarzist vált ki, hogy teljesen levisz minket az életről. Így azon kevés részek táborát erősíti, amit egy jelképes 10/10-es osztályzat alatt lehetetlenség kezelni. Inkább győzzük emészteni a látottakat. Mikor bemutatták a részt, egy jelenetbe belefutottam, mely önmagában elég kegyetlen volt. Teljes terjedelmében meg igen embert próbáló képsorokat kaptunk. Szóval nem véletlen, még mai napig fut ez a procedural sorozat és fénye nem kopott meg, olykor nem ragyog is a csillaga olyan fényesen. Nehéz nem tudomást venni róla, mi zajlik körülöttünk. Az esti híradó vagy a Kékfény meg gyermeteg mese ehhez a sorozathoz képest. Nem véletlenül tartok ki mellette, mióta megismertem. A karaktermotivációk is teljesen érthetőek, emberiek még mindig. Kár lenne ezt teljesen kizárni az életünkből, abban a hitben ringatva magunkat, a világba nem történik semmi rossz. Itt kendőzetlenül megkapjuk a valóságot és az élettanulságot hétről hétre. Ráeszmélve, semmi se fekete-fehér.