Strike Back – Sorozatzárás

Tudtuk, hogy egyszer vége lesz. Eredetileg egy angol sorozatként indult Richard Armitage-dzsel különféle külsős bevetésekkel. A második évadtól koprodukcióssá vált amerikaiak beszállásával a finanszírozásba és két új arccal váltották Pottert. Egész jó csapatjátékosok lettek kiegészítve egymást  Scott és Stonebridge. És további négy évadot kaptunk velük. A látványos akció pótolta a történet hiányosságait és kis hazánkba is minden évben leforgattak jó pár jelenetet, így magunkénak is érezhettük valamilyen szinten a produkciót.

Akárhány hibája volt, kár hogy vége. És a Cinemax úgy látszik szemléletváltáson megy át, minden akciót tartalmazó koncepciójukat mellőzik egy év múlva. Így jövő nyártól vásznon láthatunk robbanásokat, közben elkellenne az utánpótlás e téren. Gondolom egyelőre Extendabales sorozat se lesz, mivel semmi friss hírt nem találni róla. Térjünk rá az évadra kicsit spoileresen bővebben.

Reklámok

Revenge – Sorozatzárás

A negyedik évad első fele se volt valami erős, mégis tudott pár meglepő csavarral szolgálni. Januárban viszont jött a mélyrepülés, ami odáig vezetett, hogy három hónapig feléje se néztem a maradék tíz résznek. A promók se győztek meg a visszatérésről. A vége fele mégis valamiért érdekelni kezdett, hogyan is zárják le végül a sorozatot. Annyi csavart raktak bele, mint egy csavargyárban, ennek ellenére egyik se tudott meglepni. És egyre következetlenebbé váltak ezek a húzások és a finálé utolsó harmada teljesen darabjaira hullott. Valami próbáltak az írók ebből összefércelni, mégsem sikerült nehézé tenni a búcsút.

Akárhogy nézzük, a legérdekesebb végig Madeleine Stowe és Emily VanCamp maradt. Ő jelenlétük sokat hozzátett az igen gyenge összképhez, amit úgy próbáltam a készítők véghez vinni, bosszú bosszú hátán amerre a szem ellát. Teljesen értelmetlen és már semmi eredetiséget mutató pillanatokkal próbáltak lekötni minket. Mindez alapjáraton működik, ahhoz viszont totálisan le kell adnunk az elvárásainkat. A legnagyobb baj az egésszel, próbáltak olyan dolgokat belerakni a közeledő lezárás felé, amiket nem volt idő kibontani és valami így csupán utalás szinten maradt meg. Ennyire alapozás nélkül belevágni mindenbe, nagyon nem volt értelme. Legalább lezárták úgy, ahogy a legkényelmesebb volt papírra vetni a kimenetelt. Spoileresen folytatom.

Justified – Sorozatzárás

Egy sorozatot nem pusztán a kiváló történetvezetés, hanem a tökéletes lezárás tesz igazán maradandóvá. Az elmúlt években bőven láthatunk pozitívumokat és ellenpéldákat egyaránt. Nem olyan könnyű egy sorozatnak kifogástalan befejezést írni. A Justified alkotóinak mégis sikerült. A tavalyi évadot teljesen feledtetve, megbocsátva az elmúlt hat évadban becsúszott hibákat, az utolsó tizenhárom részben tényleg mindent beleadtak és felidézték bennem, miért is vágtam bele Raylan Givens és Boyd Crowder eposzába még az elején. Igazán sokat adott a két karakter és a sok érdekes figura is ehhez a kentucky-milliőhöz.

Timothy Olyphant és Walton Goggins alakítása igazán emlékezetes pillanatokban részesített, amit közös jeleneteik tettek igazán erőteljesé. A szereplők közötti dinamika. A felejthetetlen párbeszédek mind-mind hozzátettek az összképhez. Elmore Leonard és Graham Yost munkássága igazi értéké emelte Harlan megye déli nyelvjárását és mentalitását bemutatva egyaránt. Amilyen remekül bántak karaktereikkel, bemutatva a törvény két oldalát. Mindezt olyan formában, végig kedveljük őket, akármit is követtek el menet közben. Ami tökéletesé tette a lezárást, az az átgondoltság, ami kevés sorozatot jellemez igazán. Ritka a hasonlóan kivitelezett, teljes értékű történet, mely szépen ki lett volna futtatva. Spoileresen folytatom.

Two and a Half Men – Sorozatzárás

Sosem tudtam egy teljes részt se végignézni a sorozatból és a véleményeket olvasva, tényleg a sorozatzáró volt a legjobb. A híreket figyelemmel követve kb tudtam mire is számítsak ebben a fináléban. Jó pár kikacsintást és utalást kaptunk, ami megdobta a nézhetőségi szintet számomra. Így se kiemelkedő a zárás, legalább azt megerősítette bennem, hogy ugyanúgy ki fog maradni a pótlása teljesen az életemből. Anger Management-nak anno adtam két rész esélyt, közben rájöttem, hogy egyedül a paródiafilmekben tudott még valamennyire szórakoztatni Charlie Sheen.

Ashton Kutcher-t is először láttam ebben a közegben, így se tudott semmi maradandó benyomást tenni rám. Remélem a jövőben filmekben fogja folytatni karrierjét és nem sitcomokban téblából tovább. Viszont a vendégszereplők ellensúlyozták a mércét és ezmiatt tudott valamilyen szinten működni pár poén. Ez az egyik pozitívum, hogy hosszú önnoszogatás után sikerült rászánnom magam erre a dupla részre.

Manapság még ennyi sincs a mozikba szánt vígjátékokban, mint ebben a negyven percben eldaráltak nekünk. Egynek elment kategória akkor is. Ennyit tudok érdemben hozzászólni. Legalább elmondhatom, végig tudtam ülni két részt zsinórban ebből is.

White Collar – Sorozatzárás

Hosszú volt az út, míg végül eljutottam a sorozat végére. Nem bántam meg a hullámzó minőségű évadok ellenére végig kitartottam. Kiemelkedő darabnak nem is tartom, attól még szórakoztató hat évadon vagyok túl. A heist elemekkel tarkított feelgood sorozat a szimpatikus karakterei miatt tudott megtartani a nehéz időkben is, mikor egyáltalán nem tudott toppon lenni egy-egy évad. Az utolsó két évadot jobban élveztem, mint azt megelőző mélyponton megrekedteket. És ez a búcsúztató hat rész valami normálisabb történetet rakott össze, annak ellenére, hogy voltak logikai hibák itt is. A hibái ellenére mégis szerethető tudott maradni.

Mélyebben nagyon nem is gondoltam bele, hogyan is lehetne egy ilyen jellegű sorozatot lezárni. Egyértelmű volt, hogy az elhelyezett csavarok nem fognak katartikus élménnyel szolgálni. Aki ismeri az elmúlt évadok tematikáját biztos számol hasonló eshetőségekkel, hogy egy korrekt lezárásnál többre ne számítsunk legjobb esettben se. A meglepetés erejének hiánya nem róható fel a készítőknek. Egyértelmű volt, a legelfogathatóbb alternatívát kapjuk meg legvégül. Tudtam, mire vállalkoztam, mikor tavaly úgy határoztam folyatom a sorozatot. És nem bántam meg ezt a döntésemet. Spoileresen folytatom.

The Legend of Korra – Sorozatzárás

Sokat dicsértem már a sorozatot, hogy milyen nagyszerűen bánik a karaktereivel és az évad közepéig nem is dőlt meg bennem ez a vélemény. A szép építkezés után kezdet látszani, hogy nem igazán van olyan szinten elmélyítve a főszál, mint az előző évadokban. Itt is voltak flashbackek. Egy rész konkrétan arra ment el, hogy összefoglalja az eddigi évadok történéseit. Így már ezek után meglepetés erejével nem tudtak szolgálni a maradék részek. És a főgonosz se lett annyira emlékezetes, mint az elmúlt előző három évad alatt bármelyik.

Többet kilehetett volna bőven hozni a jól felépített konfliktusból, mint amit sikerült. A humor nem igazán működött, míg a drámainak szánt jeleneteknek se volt igazán hatásfoka. Voltak remek gondolatok a részekben, mégsem kárpótol minket a kihagyott lehetőségekért. Így meg el kell fogadnunk, hogy az eddig se hibátlan évadokat lehető legelcsépeltebb lezárással futtatták ki a készítők, ahogy egy ilyen volumenű animációs  sorozatnál lehetséges.

A szereplők sokat fejlődtek az előző évadokhoz képest, a végső összecsapáshoz vezető út és a finálé elég göröngyös módon teljesítette be végzetét. Ez a legzavaróbb, mikor volna mibe kapaszkodni, nem használják ki, inkább más, sallangosabb változattal beérik, miközben tényleg olyan lezárást kaphatott volna Korra története, mely teljes mértékben beteljesítette volna mindazt az elképzelést, amit felvázolt nekünk az évad első felében.

A legnagyobb probléma a lezárással. Merész utolsó jelenetet leszámítva nem túl sokat rakott az eddig felépített világhoz, mely még remélhetőleg valamilyen formában újra képernyőre kerül. Az Avatar témáját nem olyan egyszerű kimeríteni. Egy emlékezetes sorozat marad az első spin-off, mégsem érzem, hogy felérne Aang legendájához, amit a végére szépen be is bizonyított. Nem tudott a kialakult véleményemre rácáfolni. Szomorú, hogy az utolsó évadra 6,5/10-et tudok adni, míg a sorozat se tudott önmagához képest felülteljesíteni a 7/10-es átlagot. Az előző évadok erősebb fináléi nem kárpótolnak azért, amitől tényleg egységesnek lehetne tekinteni a történetmesélést.

Sons of Anarchy – Sorozatzárás

Mikor azt látja az ember, hogy nem tudták a maximumot kihozni egy sorozatnál, helyette kaptunk egy feleslegesen elnyújtott expozíciót az utolsó évadra, amire a végkifejlettet ráhúzták szépen. Ilyenkor mindig megoszlik a közvélemény, hogy túl sok volt az időhúzás, főként ez az ötlethiánynak tudható be. A felesleges húzásokkal és megnyújtott játékidővel teljesen abszolúttá vált, funkciótlan zenei montázsokkal és hanyagolható jelenetekkel egyaránt. És a történetvezetésen esett csorbát az utolsó részekre próbálták kiköszörülni.

Ahogy a karakterek sorsa alakult, az előre látható volt. Mégis a 7×10 végétől tudott egy olyan élményt nyújtani, mely felkeltette az érdeklődésem és pozitív irányba kezdte tolni az elvárásaimat. Addig a negatívumok megrezegtették az egyensúlyt és olykor már állandósult körmenetnek éreztem az évad részeit. Nagyon próbára tették a türelmünket, megvárattak minket, tényleg azt kapjuk, amiről szólnia kellett volna az utolsó felvonásnak. Szimbolika ide vagy oda, nem igazán hatott meg, amilyen előkészített formában megkaptuk.

Két ütős részt sikerült összehozni és egy elfogadható finálét, mégsem kárpótol mindenért, amiért át kellett vergődnünk, már-már szenvedést okozó pillanatokon. Lehetett volna sokkal személyesebb és emberibb az egész évad és nem keresztül vinni olyan eshetőségeket, melyeknek alapvetően értelme nincsen. Azért próbálták a sok vérontást valahogy egyértelműsíteni, mely nem igazán hagyott sok választási lehetőséget. Inkább érthetetlen reakciókat váltott ki. Spoileresen folytatom.