Lassan jön a tartós jó idő az esős napok között. És május is tartogat bőven újdonságokat számunkra. Az elmúlt évek legsajátosabb képregény feldolgozásának a kihívója is megérkezik. A legjobb dolog, ami a mozgóképes műfajjal történt is érkezik újabb etappal. A Netflix nem pihen, ahogy a többi platform és csatorna szintén eláraszt minket bőven tartalommal. Valami egyedit biztos fogunk találni ebben a hónapban. Senki se maradhat ki. Nem fogunk ismét unatkozni.
április 2021 havi bejegyzések
Kedvenc animációs sorozataim
Az animés listáim után most az elmúlt másfél évtizedben újranézett vagy először felfedezett rajzfilm- és animációs sorozatokról állítottam össze egy cikksorozatot. Ez sem toplista jellegű lesz, hanem inkább ismertető. Nagyon sok van a témában, mely megérdemelné a figyelmet, most inkább azokról teszek említést, amiket nem tervezek külön kategóriában bemutatni. Jelentőséggel bírnak számomra valamilyen módon. Lássuk az első adagot akkor (Fele Nickelodeonon (volt) látható).
Elsüllyedt világok: Gyerekkorom legkeszekuszább történetmesélésével rendelkezik, mivel a részek között átível a történet, Az mtv1 annak idején nem érezte érezte fontosnak, sorrendbe adja le a részeket, így nem igazán lehetett összerakni a fő cselekményt. Közben egy elég komoly sztorit bontanak ki egy elpusztultnak hit világról, amely a két évtizeddel később Minimaxon bemutatott második évadban teljesedik ki egészében. Szinte minden részben dalolászó kalózokat leszámítva a történet egy komoly fantasy sci-fiként is megállná a helyét élő szereplősen.
Mézga család: Lehetne kezdeni azzal, Flinstones nélkül nem lennének Mézgáék. Csupó Gábor fiatal éveiben nem vesz részt a munkálatokban, nem alapít Amerikában rajzfilm Studiót és nem lennének Simpsonék sem és így tovább. Mézga család három különböző sorozatot kapott. Kicsit mindegyik más. Az első klasszikus a jövőből érkezett furcsa eszközökkel okoz szórakoztató pillanatokat, míg a második Aladár űrbéli kalandjaira fókuszál, addig a harmadik egy zűrös vakációt mutat be. 2005-ben terveztek egy negyediket, amely a számítógép közül forgott volna. Ebből végül két tíz perces rész készült. És el is temették a projektet. Az örök klasszikus sztorikat meg bármikor újra lehet nézni. Megunhatatlan.
Shaun, a bárány: Rövid csattanóval végződő történetek nagyon jól adagolják a humort ebben a gyurma stop-motion sorozatban. A mozifilmekhez még nem volt szerencsét. Maga a sorozat tetszett és bármikor újranézném, mivel hasonló megvalósítású darabokat manapság ritkán látni.
Animánia: A ’90-es években teljesen kifigurázta a kor szellemét. Humora eléggé Tapsi Hapsis, mégis egy magasabb szinten volt képes ezt űzni. Rengeteg pop-kulturális utalást kapunk és állítólag a tavaly bemutatott reboot (amit még nem láttam) ezt a vonalat ragadja meg. Érdemes volna pótolni
Nickelodeon sorozatok:
Avatár: Ide vehetjük az Aang legandáját vagy Korráét. A borzalmas mozifilmről meg ne is beszéljünk. A sorozat egy igen egyedi világot teremtett, amelyben a természet öt elemét a harcművészettel és a fantasy mitológiával vegyítettek. És mind a négy elemet mindig egy személy birtokolhatta, ő volt az Avatár, reinkarnáció útján örökölve ezen képességeket. Elég kaotikus történet háborúkkal és viszályokkal övezve. A történet mellett a jól megírt karakterek viszik el a hátán a sorozatot. A könnyedebb hanglat mellett a komorabb is olykor testet ölt. Igazán sajátos keleti, animés stílussal bír egyben. Bárkinek ajánlott, egy komplexebb, átkötő, monumentális élményre kíváncsi.
Spongyabob Kockanadrág: A ’90-es évek közepén éledő lebutított rajzfilmek reneszánsza kezdődött. És viszonylag későn fedeztem fel a sárga szivacs kalandjait. Az első mozifilmbe futottam be, akkor kezdett érdekelni igazán. Előtte fenntartásokkal kezeltem a sorozatot. Látszólag egy elég egyszerű kis történetekkel bíró darab, amely bővelkedik a poénokban. Az első 4-5 évadban sok részben még társadalomkritika is felfedezhető. Így azokat többször is láttam. Viszont az újabb évadok az elborult agymenésen kívül többre nem képesek. Olykor megjön hozzá a kedvem és megnézek pár részt.
Rocko modern élete: Első Nickelodeonos sorozat volt, amely kellően szórakoztató darab volt az elnagyolt karaktereivel és olykor görbetükörként is szolgált. Nagyon jól állt a sorozatnak a bugyuta humor, amely sokszor megadta egy-egy rész báját, hogy jól szórakozzunk rajta. Valahogy hiányolom az ennyire prosztó darabokat manapság. Lehet érdemes volna ismét elővenni.
Hódító hódok: A két ikertestvér történetei folytonos ellentéteikről és konfliktusairól egymással elég változatosak tudtak lenni. Mindig tudtak valami színt vinni az egészbe, így nem mindennapos volt ez a mese. Inkább a nosztalgia miatt tartom igazán érdekesnek.
Forgatási nehézségek
A filmek és sorozatok gyártása lassabban halad, mint valaha. Készülnek folyamatosan az új produkciók, mégis a megnövekedett gyártási költség miatt áldozatokat kell hozni. Legtöbbször ez az epizódszámon is látszik. Vagy egy már meglévő évadot ketté vágnak (lásd Netflix). Szóval a járványhelyzet miatt előírt biztonsági intézkedések és egyes megbetegedések akár egy film-, sorozatforgatás két hetes, egy hónapos szüneteletetését is eredményezheti. Így meg persze lassabban készülnek az újabb darabok. Lassan, de készülnek akár fél vagy egy évvel is elcsúsztatva a hivatalos bemutatót. És a mozik nyitására várva az adott studió streaming platformján is elérhetővé válik a már pontos dátummal rendelkező film. És sorozatok terén is rengeteg még megvalósításra váró terv, feldolgozás vár. A casting is eleve több időt vesz igénybe és a forgatási idő is sokszor változhat. Mivel annyi helyről kapunk ma már tartalmat, nem igazán érezzük, szűkös volna a kínálat. Legalább a régebbiekre is jut idő, míg az újak közül is van mit kiszelektálni. És akármikor kaphatunk valami érdekes darabot, mégsem érzem, idén bármi igazán elsöprő szembe jött volna velünk. Így az emlékezetesebb sorozatokra még várnunk kell. Közben már nézném a Gyűrűk Ura előzményszériáját. Valamikor arra is sor kerül, hogy bemutasák.
Maszkot meg ki fog hordani?
Felejthető animék II.
Animék témakörben egy darabig ez lesz az utolsó bejegyzés. Legfeljebb pótlási tervek előkerülhetnek a jövőben. És ehhez a mennyiséghez is egy évtizedre volt szükségem, összejöjjön. Akkoriban nem voltak annyira telítettek más kínálatok, mint az elmúlt négy évben (járványhelyzet ide vagy oda). Annyi platform szállít sorozatot, havonta minden csatornáról és oldalról érdekel egy valami, már több mint egy tucat újdonság is lehet. Így még lassabban fogok az animékkel haladni. Rajzolt témákban még lesz jó pár írás a jövőben. Azt nem lehet ebbe a kategóriába sorolni. Az anime hónapot ezzel a bejegyzéssel lezárom.
Supernatural: The Animation: A sorozatot adaptálta nem is annyira rosszul, mégis már az első részben hiányzott belőle az a plusz, amit a választott történet az eredetiben sokkal jobban átadott. Így nem is láttam értelmét, újranézek egyes eseteket rajzolt, tömörebb formában. Úgy éreztem, a lényege veszett el, amit nem sikerült 20 percben megidézni.
Hellsing: Az OVA verziót mai napig nem láttam, amely állítólag sokkal emlékezetesebb és kidolgozottabb darab lett. Nekem az első sorozat nem hozta az a frissességet a témában, amitől igazán érdekelt volna, így nem is hozta meg a kedvem a jobb verzióhoz.
Elfen Lied: Mikor a készítők nem találják meg az egyensúlyt a véresen komoly és a gyerekes között. A brutális jelenetei miatt gyerekeknek egyáltalán nem ajánlott, míg van egy domináns szál, mely teljes infantilisé teszi a történetet. A tipikus példája annak, egy remek alapötletből nem tudtak kerekíteni egy mély karakterdrámát, hanem megmaradt a szappanopera szintjén mozgó tudathasadásos módszer kezelésénél a történet. Így meg nem lehet semmi emlékezeteset összehozni.
Conan, a detektív: Tipikus példája annak, miért nem nézek végtelen történetű animéket. Itt még az is közre játszik, sok téren epizodikus a sorozat és nagyon a klasszikus krimi vonalán halad. Mégsem érzem ezeket a történeteket annyira érdekesnek, hosszútávon lekössenek.
Csajkommandó: Szeretem az erős női karaktereket egy sorozatban, viszont itt már inkább a Sailor Moon-t juttatta eszembe. Nem is láttam értelmét, jobban belemélyedjek ebbe a scriptbe.
Gantz: Egy túlélő horror akart ez lenni. Viszont mikor már zöldségemberek zöld vére folyt patakokban, nem tudtam úgy tekinteni erre a szériára, ami megérett arra, hogy igazi horror-nak nevezze magát egyáltalán. Inkább valami gusztustalan gore-feszt minden színű testnedvvel. És rengeteg idegesítő pillanattal. Ez már nekem sok volt.
Blood-C: Azt hittem először, a Blood+ folytatása. Hamar rá kellett jönnöm, a főszereplő azonos nevén kívül semmi közös nincs benne. Idegesítő, infantilis és a rengeteg vér se ellensúlyozza ezeket a hibákat. Elég fájdalmas volt már az első húsz perc. Részemről ennyi volt akkor és beleégette az emlékezetembe magát, többet ilyet nem akarok látni.
Megtört karrierek: Cancel Culture
A cikksorozat második részében nem egy konkrét színész karrierjét kívánom vizsgálni, hanem egy egyre erősödő jelenségről kívánok írni. Ez nem más, mint a Cancel Culture. Valamennyire van létjogosultsága, viszont vélt vagy valós sérelmek miatt rúgnak ki egy színészt nem mindegy. És ezért veszélyes ez a fegyver, amit a véleményformálók kezében könnyen elsülhet. Az egészet a me too mozgalom alapozta meg. És más munkahelyekre is igaz, nem mondhatsz kedvedre, amit akarsz, mivel következményekkel járhat. Vannak, akik ezzel visszaélnek, hogy kapjanak némi rivaldafényt. Besározhatnak egy köztiszteletben álló nevet, mondjuk azért, éppen nem szimpatizál az adott személlyel. Nem tudom hova vezethet ez. A hiperérzékeny PC kultúra az embereket az egyéniségüktől foszthatja meg, egy rossz pillanatában valakinek nem tetszőt mond éppen. A humorísták ebből a szempontból kikezdhetetlenek. Mondhatnak akármilyen szélsőségeset, az emberek jót derűlnek rajta és nem veszik véresen komolyan, mint sok más esetben. Nehéz objektíven megítélni, mikor jogos ez a feltételezés, ő vétkes. Mikor kiderülnek valakiről olyan dolgok, amik elítélendőek, akik korábban szerették, nem fogják azt gondolni róla, a vádak igazak. Én is úgy vagyok vele, egy színészt elítélnek, lehet emberileg én se fogok úgy tekinteni rá, nem fogom megtagadni magamtól eddigi munkásságát, mert ő valójában milyen. Sokszor a színészt látjuk, nem az embert mögötte. A bulvárt is ezért nem kedvelem. Legtöbbször az ott szereplő állítások valótlanok vagy eltúlzottak. Nem érdekel kinek milyen botránya volt éppen. Inkább az érdekel, az adott színész tehetséges vagy nem. Ebben megbukik, sok esetben nem kívánom tovább követni a karrierjét. Bőven van más, jobb jelenkező a címre. Ez szigorúnak tűnhet. Egy színész egy idő után egy játékszínvonal alá viszi a karrierjét, több figyelmet részemről nem érdemel. Szóval van különbség, egy közéleti figurát mi alapján törlünk az életünkből és hagyjuk figyelmen kívül.
Pilot-szemle: Április
Pilotokról szóló külön posztot nem írtam 2018 óta. A csalódásaim között említettem mindig azokat a sorozatokat is, amikből mindössze egy részt láttam. Mégis hiányzott ez a formátum, konkrétan csak a pilotokkal foglalkozzak egy kicsit, főleg áprilisban van pár újdonság, amiket bepróbálok és nyilvánvalóan nem fogom folytatni, mivel van bőven sok jobb sorozat, ami felfedezésre vár. Mivel ez a pilotok országos csatornán kerültek Amerikában bemutatásra, így a véleményformáláson kívül többre nem alkalmasak ezek a darabok. Remélem jövőben még összejön ilyen különálló poszt a témában.
Kung Fu
David Carradine főszereplésével készült ’70-es évekbeli sorozatának rebootját készítette el a CW. A fókuszpontot áthelyezte egy tradicionális kínai családra, melynek legfiatalabb leányzója kötelessége elől egy kolostorba vonul, kitanulja a shaulin létet és váratlanul visszatér szeretetihez egy tragédia folyamán. És összetűzésbe keveredik a kínai negyed helyi alvilági urával is. A történettel alapvetően nem volna semmi gond, nem volna szörnyen klisés. A megvalósításon az elején még kibukik a költségvetés. A jövőben nem ajánlatos a készítőknek, ismét használjanak bármelyik jelenetben is vetített hátteret. Szóval két főszálat kapunk és a családi szálat. Pont az izgalom, ami hiányzik a formulából, ez egy emlékezetes sorozat legyen. Tipikus CW széria betétdalokkal tarkítva. Egynek elmegy, hosszútávra mégsem alkalmas, hogy kövessük. 5/10.
The Equalizer
A ’85-ös sorozat rebootja is megérkezett, mégis a Denzel Washington-os két mozifilm hozta igazából köztudatba hét éve ismét. A Queen Latifah-ás sorozatverzió se tűnik újdonságnak az igazságosztó szerepét betöltve. Kapunk egy random bajbajutottat és neki kell segíteni és a rész végére minden megoldódik. Semmi átívelést nem tapasztaltam a pilotban. A szereplőket bemutatták és a plot armor-t is megcsillogtatták a készítők, így egy heti ügyes sorozatnál többre ne is számítsunk. A szimpátián kívül semmi extra nincs ebben a negyven percben. Bármikor megnézel egy részt és el is felejted. Igazi tucatdarabot kapunk a szokott formában, így nem érdekes még a sorrend sem, annyira nem lesz semmi koherencia a részek között. Nem, mintha valami egyedire számítottam volna. 6/10.
Rebel
Erin Brockovich környezetszennyező nagy vállatokról szóló szélmalomharcát megismerhettük egy mozifilmben bő húsz éve Julia Roberts-szel (sosem volt ennyire dögös, mint ebben a filmben). Szellemiségét megkapjuk egy sorozatban Katey Sagal címszereplésében (fiktív karakter neve tükörfordításban annyit tesz, lázadó). A pilotban jó párszor úgy viselkedik, mintha nem ment volna el felette az idő. Valami humoros formában fel tudták volna oldani, semmi gond se lett volna. Annyira alapozás volt a kezdés, igazán a szálak még ki se lettek bontva. Csapongott rendesen ez a negyven perc és vártam, milyen irányt is kíván venni ez a sorozat. Látszólag ügyvédes széria akar lenni. A karakterek ide-oda mászkálásán kívül ebből semmit sem tapasztalunk. A szereplők bemutatása meg elég papírmasénak mondható, ez lett volna első ízben a cél, rendkívül felületes munkát végeztek. Miről is akar szólni ez a sorozat, az említett mozifilm ad egyedül támpontot, amúgy egy családi összeröffenésnek is tekinthetnénk a szereplők kapcsolati rendszerét. Nem igazán kapunk semmi kapaszkodót, önmagában megállná a helyét. Nem érdekes még a főszereplő se, még egy részt szánjak rá. Ennyiben megállt nekem a történet. Az átlagos hangulat miatt kap egy 6/10-et.
Figyelemre méltó Animék II.
Két héttel ezelőtt írtam az érdekes anime sorozatokról. Múlt héten a csalódásaim egy részét is górcső alá vettem. Most tovább folytatom a sort további figyelemre érdemes darabokkal, amikhez szerencsém volt még az elmúlt évtizedben. A lista véges, a pótolandók listája hosszabb, amikbe talán valamikor sikerül belenéznem egyszer. Addig itt megáll a történet.
Blood+: Karaktereket igen jól kezelő vámpíros sorozatnak indult, mely útközben átesett a ló túloldalára, mikor jobban kezdtek hullani a szereplők, mint a Trónok Harcában és nálam megölte az izgalmakat. Minek bárkiért is izgulni, előbb utóbb úgyis meghal. Így is szívesen emlékeszem vissza rá, a sajátos univerzumépítése miatt.
Trigun: Az esetlen főszereplő egy darabig szórakoztató, egy idő után kifejezetten idegesítő, hogy nincs meg részéről az a karakterfejlődés, miután maga mögött hagyja ezt a zavaró jellemet. Egy érdekes darab, nekem még sem maradt túl emlékezetes.
Black Lagoon: Egy izgalmas, szórakoztató akciósorozat egy bad-ass női központi szereplővel. Miatta maradandó élmény a történet is. A szarkasztikus beszólásai mellett vagány stílusa igazán egyedivé teszi. Ellenlábasok terén is akadnak érdekes árnyalt figurák. Egyszer biztos újranézem.
Monster: Az eredendő gonoszról szól egy fiatalember képében, akinek megmentette az életét gyerekként az elismert orvos, egyben élete legnagyobb hibáját követte el. A berlini fal leomlása utáni Németországban játszódik a történet és végig hiteles marad. Lassan építkező, fokozatosan adagoló feszültséggel operál a plot. És a sorozatnak jó pár erőteljes csúcspontban teljesedik ki igazán. Nem volt rossz, a mély katarzist mégis hiányoltam belőle.
Blue Gender: Egy militarista sci-fi két ellentétes jellemű főszereplővel, akik között remekül működik a kémia és a köztük húzódó nemi ellentétek sok szórakoztató pillanatot szül.
Afro Samurai: Egy igen vérgőzös kaszabolós darab, amit nem lehet nem élvezni, annyira magával ragadóak az összecsapások. Bőségesen van minden kardsuhintásban feszültség. végig lekössön. Valami hentelős animére vágyunk, története is van, akkor kihagyhatatlan a sorból.
Dragon Ball Super: A DBZ újragondolt folytatása bővítette az univerzumot elég szépen. Új karakterek, a párhuzamos világok, világok sorsát eldöntő tornák. Mind tudtak ebbe a történetbe valami színt vinni és ezért is működik igazán. A készítők felállították szépen az új szabályokat, amelyet a Brody mozifilmmel próbáltak tovább feszegetni. És az ígért következő szériára még mindig várunk. Netalán hiányunk volna Son Goku történeteiből havonta egy hétperces résszel jelentkező Dragon Ball Heroes-zal kiélhetjük magunkat, amelyben a Super és a GT karakterei összecsapnak.
Highschool of the Dead: A Walking Dead indulása előtt volt szerencsém ehhez a darabhoz. Zombi-apokalipszis a diákok szemszögéből. Minden karakter már az első részben megkapja az alap jellemvonásait és ez alapján ítéljük meg őket végig. A szép lányok se maradnak el az animében. Rengeteg humoros és ecchi pillanatot prezentálnak velük, hogy az olykor komoran ható történet valami színezettet is kapjon. Azért működik jól a sorozat, mivel jól eltalálták az arányokat és egy kifejezetten szórakoztató darab született.
Attack on Titan: Az egyik legismertebb jelenleg is futó anime-sorozat. Gigászi csatákról, váratlan karakterhalálokról egy kilátástalan, elnyomott világgal, ahol egyszer háborúba indulsz, nem biztos élve megúszod. Bőven tart érdekességeket és rejtélyeket ez a fantasy történet a sajátos harcrendszerével az emberekre vadászó óriások ellen. Kihagyhatatlan darab a műfaj rajongóinak.
Stabler visszatért
Tíz éve szállt ki váratlanul az SVU-ból Christopher Meloni. A színész távozásának valódi okát a mai napig nem ismerjük. Karakterének lezárását nagyon szépen megoldották a sorozatban, ahogy visszatérését is Elliot Stabler-nek. Olivia Benson-nal való közös múltját nagyon jól kezelték az írók. Igazán azoknak volt jelentőséggel bíró a 22×09-es rész, akik a kezdetektől követik az SVU-t. Elég visszafogottan kezdetk csordogálni a szálak. És az új spin-off-ot szépen felvezették vele. Tovább mélyítsék ezt a személyes ügyet. Law & Order: Organized Crime a szervezetbűnözést állítja középpontba első ízben. Ezzel biztosítva a történetnek egy nagyobb szakaszokra bontható átívelést. Összességében nem volt akkora durranás ez a crossover. Az érzelmi kötődés viszont megadta azt a figyelmet, hogy érdekeljen, hova is kívánják bonyolítani az egészet. Nem Stabler lesz az új Jack Bauer, közben szívesen megkínozna pár embert, nem lennének következményei. A nyomozóban levő lobbanékonyság még mindig jelen van. Most viszont takarékon ég. Nem lángol, mint egykoron, hanem szunnyad mélyen legbelül. Igazából az SVU régi nézőinek szól az egész tiszteletadás, mielőtt szinte teljesen kicserélődött volna az SVU csapata. Nekik még így is szokatlan volt ez a hevesség. Visszatérve a pilotra. Tamara Taylor (Bones) is fontos kulcsszerepet kapott a felvezetésben. Úgy éreztem végig, nem folytatnám, nem lenne a főszereplőhöz köthető ilyen hosszú múlt, azzal a 12 évadnyi SVU-val. Vártam is ez a premiert. Nem kapkodták el. Így új nézőt nem hinném bevonzana a sorozat. Van, akiknek unalmas lenne ez a nyomozás. Nem lett kiemelkedő, attól még annyira érdekes, még szemrevételezek pár részt. Hosszútávon követni fogom-e, idővel elválik.
Fürkészve szemléli a jövőt
Megtört karrierek: Eva Longoria
Most egy új cikksorozattal próbálkoznék meg. Végig venném egy-egy színész karrierjét (bulvár vagy magánéleti problémák figyelmen kívül hagyásával), mi is vezetett a jelenlegi helyzetéhez. Elég egy rosszul megválasztott szerep és akár egy szép ívű karrier végleg a süllyesztőben végezheti. Erre számtalan példa van.
Igazán ő sem tudja még, mit akar.
Első sorban Eva Longoria menedzsmentjét veszem végig. A színésznő az eredeti Beverly Hills, 90210-ben debütált 2000-ben. Karrirje elején legbiztosabb pontot egy rég óta tartó szappanopera jelentette, mely másfél évnyi munkát tett ki életében. Utána egy darabig Zs kategóriás filmekben láthattuk. Első igazi kiugrását Dick Wolf új sorozata hozta Dragnet címen jelentette (’50-es, ’70-es évek krimisorozatait modernebb formában újragondolva) Ed O’ Neil főszereplésével. Mivel Longoria kisasszony színészi kvalitásai nem valami erősek, kissé karót nyeltre sikeredett a karaktere.
Karót nyeltebb nem is lehetne.
Igazi sikerre se kellett sokat várnia. Karrierjét a Született feleségek alapozta meg. Jól megírt karakterét szerintem azért tudta olyan hitelesen hozni, valamilyen szinten saját magát alakította benne. És élete legjobb formáját hozta vele. A filmes felkérések se maradtak el. Romantikus vígjátékok mellett komolyabb szereppel is próbálkozott A testőrben Kifer Sutherladdel, mégsem tudott többet hozni, mint a Dragnet-ben látott karót nyeltséget.
Semmi sem tarthat örökké.
A Született feleségek végetértével keresgélt új állandó szerep után. Brooklyn 99-ban pár részt vendégszerepelt, mégsem hozta meg számára a sikert. Visszatért a karrierje alapjaihoz. Jött a Telenovela című sitcom, amely rövid egy évad után megbukott. A filmek mellett ezek után vendégszerepekben láthattuk. A Született feleségekhez hasonló Devious Maids-ban vagy a Jane the Virgin-ben saját nevén vendégszerepelt, nem leplezve, egyedül önmagát tudja alakítani.
Megpróbálta megismételni a megismételhetetlent.
Utolsó hangzatos címben, a Dóra, a felfedező élőszereplős változatában tűnik fel. És utoljára a Quibi egyik komédiasorozatában láthattuk tavaly. Még a be nem mutatott filmjei közül Jamie Foxx-szal lesz egy közös komédiája. Az ő karrierjére is érdemes lesz egy pillantást vetnem legközelebb.
A kudarcot is mosollyal kell tűrni.
Nem egy fényes pályafuttás, láttam már rosszabbat.
Felejthető animék: Nem manga adaptációk
Múlt héten azokból osztottam meg egy szeletet, amiket érdemes pótolni, valamelyik valaki életéből kimaradt. Most lássuk első sorban azokat a feldolgozásokat, amelyek amerikai képregény alapján vagy videojáték alapján készültek. Egy évtizede a Marvel a japán piacra is próbált betörni, ezek a sorozatok nem sikerültek olyan jól. Nem lettek rosszak, kiemelkedőek se. Egynek jók voltak, a feledés homályába kerüljenek. Első sorban vegyük végig ezeket és utána pár más félresikerült próbálkozást.
Marvel animék:
Ironman: Egy mini-sorozat erejéig próbálták Tony Starkot Japánhoz kötni és a szigetországhoz köthető ellenfelet adni neki, miközben személyesé próbálták tenni a revansot. Agykikapcsolódásnak jó volt. Különös mélységeket ne várjunk tőle.
Wolverine: Az egyik legvagányabb X-man, Rozsomák számára Japán nem idegen. Egy személyes tragédia is köti távol-kelethez. Mégsem tudtak semmi emlékezeteset összehozni a készítők a történettel kapcsolatban. A 2013-as mozifilm meg sokkal jobb feldolgozása volt a képregényeknek. Szívesebben is emlékezek vissza rá.
X-Men: A világ leghíresebb mutánsai is megkapták a saját japán kalandjukat. Itt már igyekeztek a sorozat írói valami emlékezetest villantani, mégsem sikerült. A legnagyobb hibát a karakterek mélyebb kidolgozásának kihagyásával vétették.
Blade: A fényben járó vámpírvadász, aki saját fajtáját aprítja, annyira feledhető animés feldolgozást kapott, még találgatni se tudok, mi volt a koncepció. Ezt se tegnap láttam. Míg a másfél évtizede készült élőszereplős Penge sorozat több emlékezetes momentummal bírt.
Videojáték adaptációk:
Queen’s Blade: Nincsenek ellenemre a humoros ecchi jelenetek mást is kapunk mellette. Mikor még a harcjelenetek is a meztelenkedésre vannak kihegyezve, nem érzem ezt egy tartalmas szórakozásnak. A történet meg nem annyira mély, kidolgozott, hogy le tudjon kötni hosszútávon, mikor egy rész után is fárasztóan hatnak a poénok.
Fate/Zero: Egy igen terebélyes franchise-ról van szó, mégsem éreztem a sorban első sorozatánál, hogy ez hosszútávon érdekelni fog. Mindenkinek van egy saját karaktere, elég videojátékszerűen hat. És az összecsapásoknak nem éreztem egyáltalán a súlyát. Úgy meg nehéz bárkiért is izgulni, 6 rész után is hidegen hagynak a szereplők. Beláttam, ez nem az én sorozatom.
sorozatpillér 